Zombori László
festőművész

Zombori László 1937-ben született Szegeden, szülei, Zombori István és Stumpf Anna második fiúgyermekeként. Gyermekkorában a móravárosi Hajnal utcában éltek, kisiskolásként a Móra Általános Iskolába járt. Rajztanárnője, Holló Mihályné, már korán felfigyelt tehetségére és a képzőművészeti pálya felé terelgette. A Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségizett, középiskolás évei alatt a városi képzőművészeti szabadiskolába járt rajzolni és festeni. A szabadiskolában Vinkler László, Dorogi, Erdélyi, Tápai tanította, az iskola vezetője Vlasits Károly volt.
A Pedagógiai Főiskolán is Vinkler László irányításával végezte tanulmányait, 1958-ban földrajz–rajz szakon kapott diplomát.
Friss diplomásként négy évig Csongrádon, ezt követően Szegeden tanított.
1979-től csak a festészettel foglalkozik.
Tagja a Művészeti Alapnak, majd a jogutódjának, a MAOE-nek és a Magyar Képzőművészek Szövetségének, valamint a Szög-Art Képzőművészeti Egyesület alapító tagja.

1962-ben, 1968-ban, 1970-ben, 1974-ben és 1995-ben a Szegedi Nyári Tárlatokon díjat nyert. 1975-ben a Juhász Gyula díjat, 1977-ben a Koszta plakettet, 1979-ben Szeged város alkotói díját nyerte el.

Mindig Szegeden élt, a városhoz való kötődése legendás, móravárosi múltját, gyermekkorának helyszínét első helyen őrzi a szívében, ezért idősebb korában visszaköltözött a városrészébe. Móravárosban találta meg újra az igazi békét és a mindennapi ihletet.
 

A vágyott tájak festője

Aki Zombori László képeivel először találkozik, abban ismerős, bizsergető érzéseket keltenek életre. Nem véletlenül, hiszen festészete a természeti és a lélekben nyomot hagyó tájélmények varázsos kombinációja, amely a romantika korának ideálképeit éppúgy képes elővarázsolni bennünk, mint a nyolcvanas és korai kilencvenes évek kortárs festészetének posztmodern eklekticizmusát, a huszadik század emberének a körötte kitáruló világra való rácsodálkozását.
 
Zombori László festői világképe egyszerre kínálja nézőinek a Természet öröklétben gyökerező konkrétságát, miközben sejtetni engedi annak végtelen dimenzióit is, hogy aztán a lélek legbenső húrjait megpengetve bennünk, hozzánk szelídítse, emberléptékűre méretezze az élményt. Körmondatba fogalmazva ennyiben áll a varázslat, amit a hetvenedik születésnapját ünneplő mester kerti-műtermi tárlatán elénk tár.


 
Hosszú évtizedekig alakult, csiszolódott festői stílusa, amíg a hatvanas évtized festői divatját jellemző tömbös, dinamikus festői előadásmódot felváltotta nála a lírai absztrakció. A napjainkban is változatlan munkabírással, termékenyen alkotó Zombori László képeit jellegzetessé leszi, hogy kompozícióit sajátos izgalmi állapot fűti föl, egymással szelíden harmonizáló színpászmáit lüktető ritmusok izzítják föl, táj látomásait, absztraktabb kompozícióit egyazon festői habitusból táplálkozó vibráló mozgalmasság telíti meg élettel.
 
Ez a lappangó életerő egyaránt megnyilvánul elvontabb kompozícióiban és a természeti megfigyelésekből töltekező tájképek festői nyelvében. Képein minden mozogni látszik: a felhők, a lények, a táj motívumai atmoszférikus erővonalak mentén rendeződnek el miközben hol felragyogtatják a látvány jellemző elemeit, hol sejtelmes ködökbe burkolják azokat.
 
Festészetében úgy alakította saját eszköztárát, hogy méltó lehessen az eredmény azokhoz a festői példákhoz, amelyeket a magyar tájképfestők hagyományai alapozlak meg Szinyeitől Mednyánszkyn át Kokas Ignácig, akik hozzá hasonlóan a természettel voltak állandó párbeszédben. Festményei persze nemcsak azért keltenek déja vu érzést. Zombori nem csupán hasznosítja a festő elődök tapasztalatait, hanem szabadon bánik velük, s úgy alkalmazza őket, hogy azok végül teljes egészében az ő elvárásainak engedelmeskedjenek.
 


Képeinek dinamizmusában rejlő szelíd erőszakkal törekszik fölébreszteni a vágyakozást a nézőben, hogy belső világát, élményeit mozgósítsa az általa teremtett látványvilág befogadására. Ez a folyamat aztán a nézőt észrevétlenül behálózza, aminek eredménye a kép és a néző között kialakuló dialógus, ami Zombori képeinek nyitott térbelisége okán, tulajdonképpen lezárhatatlannak bizonyul.
 
Ezt a lélekhez szóló irányultságot szolgálja az árnyaltan alkalmazott levegőperspektíva, ami a képek hangulatát megfoghatatlanná teszi, de a térperspektíva is a végtelenség érzetét ébreszti.
Kompozíciói ilyenformán olyanok, mintha ablakok lennének, amelyeken át maga a végtelen valóság sejlik föl, vagy olyan ajtók, amelyeken át képzeletben ki-be járkálhatunk a képzelt és a valós világ között.
 
A Mester móravárosi műtermében és az ő mindennapjait meghatározó inspiratív környezetében rendezett születésnapi szabadtéri tárlat nagyszerű alkalmat kínál arra, hogy a művészetét éltető és megtermékenyítő ideák, s a művek együttesen vallhassanak magáról az alkotóról.
Hogy mennyire jól „kitalált” ez a jubileumi tárlat, legyen annak igazolása a pár évvel ezelőtt készült interjú részlete:
„Alkatilag Is olyan ember vagyok, aki nem szeret kiállni, akitől távol áll, hogy ünnepeltesse magát. A középkori kódexfestők példája vonz: végezték a munkájukat, rajzolták, festették az iniciálékat, de sohasem kellett tárlatot rendezniük, kiállniuk a közönség elé. Mégis pompás életük volt, azt csinálhatták, amit szerettek. Abban bízom, sikerül még néhány elfogadható képet festenem, s ez fontosabb, mint a kiállítások. Végül úgyis az utókor ítél.”

Dr. Tóth Attila művészeti író